Oldalak

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: elfogadás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: elfogadás. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. július 24., csütörtök

Mély merülés egy másik világ női valóságába - Magyarországon egész jó dolgunk van nőként


 A múlt hét pénteken részt vettem egy 3 napos svédmasszázs-képzésen, mivel a magyar oklevelemet itt sajnos nem fogadták el.  A résztvevők aránya velem együtt négy lány és három fiú.

Mindenki befogadó és kedves volt 

Végre tudtam beszélgetni az itt élő nőkkel arról, miért tűnnek ennyire zárkózottnak a külföldi nőkkel szemben.

Sok olasz nő férjét lenyúlta egy orosz vagy román nő. Bár én azt gondolom, hogy csak az a férfi “vihető el”, aki hagyja magát. Ezért a helyi nőkben kialakult egyfajta bizalmatlanság a külföldi nőkkel szemben.

De a zártság mélyebbről ered. Itt a közösség a családban kezdődik – és a család szent.

Sok nő nem dolgozik, így ha a férfi elhagyja őket, ugyan kapnak egy ideig asszonytartást, de hosszú távon a megélhetésük válik bizonytalanná.

Ez egyrészt szomorú, mert inkább tűnik gazdasági együttélésnek, mint szeretetalapú kapcsolódásnak.

Nem szeretnék általánosítani. Itt is, mint mindenhol, vannak kivételek.

De úgy látom, a nők itt ma is kiszolgáltatottabbak, mint nálunk, Magyarországon. Körülbelül 50 évvel vannak elmaradva a lehetőségeiket és a tudatossági szintjüket tekintve.

Tegnap beszélgettem egy itt élő professzorral, aki azt is elmondta, hogy

nincsenek elkötelezve a tanulás mellett Olaszországban. Miközben tudjuk, hogy a tanulás, fejlődés kitörés lehet a hagyományos női szerepkörből.

Ez még mindig egy férfiak által uralt világ.

Reggelente a bárokban leginkább férfiak vannak.

Este, amikor már a szórakozásé a főszerep, megjelennek a nők is: kint ülnek, beszélgetnek körben, székeken.

Vannak vegyes társaságok, és külön női-férfi csoportosulások is 

Ez egy igazán érdekes világ.

Szeretném megérteni az itt élő nőket, mert látom rajtuk is a generációs mintákat.

A fiatalabbak már dolgoznak, szabadabbak. Ha nyelvet tanulnak, akár külföldre is mehetnek – sokan északra költöznek, ahol jobb az életszínvonal.

Az anyák viszont – bármennyire is fájó kimondani – valóban mammonákat (vagyis "kiherélik" a gyereket) nevelnek a fiaikból 

Tisztelet a kivételnek, mert a csoporttársaim között két fiús anyuka is volt, akik elmondták, hogy az ő fiaik függetlenek.

Egyre jobban beszélek olaszul, főleg a három nap után – valami megnyílt bennem, és beindult a tudás 

Új barátaim lettek 

Coni, a tanárnő, nem messze lakik tőlem. Ő is két fiú anyukája.

Az exférje egy gazdag, nárcisztikus férfi volt. Coni jógázik, meditál, és imádja az IKEA-s húsgombócot. Azt mondja, inkább marad egyedül, mint hogy még egyszer belemenjen egy mérgező kapcsolatba. Ezzel egyetértünk.

Még ha nagyon más is ez a világ, érzem, hogy nem véletlenül kellett ide jönnöm. Bár egyenlőre ahogy írtam az itt élő nők nem nagyon kapcsolódnak hozzám. Hiszek abban, hogy vezetve vagyok, és a találkozásaim sem véletlenek.

Az utolsó napon, a „vizsga” után beültünk egy bárba. Laura – aki szintén a szívemhez nőtt – Calabriából érkezett. Ott még zártabb a világ.

Ő is megerősítette, amit én is érzek: nagyon sok 30–40 éves férfi szingli, de közben a „mamma” irányít mindent.

Nem akarnak családot, gyereket, feleséget – mert nem akarnak kiszakadni a kényelmes fészekből.

Ha mégis találnak barátnőt, olyan nőt keresnek, aki mindennel kiszolgálja őket, mint egy házicseléd. Ez nálunk még vidéken szintén megvan.

A nők tárgyként vannak néhol kezelve itt. Gondolom, hogy ezért van bennük annyi harag és elfojtás, a nő valóban csak a konyhában és az ágyban tud uralkodni. Jó esetben.

Hiszen ők a pénzkeresők, így „természetes”, hogy otthon a kisujjukat sem mozdítják.

Ez a viselkedési minta sajnos nálunk is jelen van – főleg vidéken. Csak ha a saját gyerekkoromra gondolok, ahol anyám a 2 munka mellett vitte a háztartást velem együtt és a nevelőapám segge ki volt nyalva, vasárnap legalább 5 fogásos ebéddel.


De a városban már van lehetőség itt is kilépni az átlag háziasszony szerepből ha van esze a lánygyereknek tanul és tovább lép.

Nővérem, szerencsére neked nem kell ennyire mélyen kilépned a komfortzónádból, mint nekem.

De ahhoz, hogy igazán fejlődj, néha el “kell” hagynod azt a közeget, amit az elméd biztonságosnak hisz.



Ha szeretnél pár napra hozzám jönni nyaralni, most itt a lehetőség, hogy amellett, hogy pihensz, közben a meglévő korlátaid egy részét le tud bontani és könnyed áramlást hozni életed azon területeire, amik elakadtak.

A gyógyító szobám számodra is nyitva áll. Részletek:

https://www.mudrazia.hu/szakralis-nyaralas-puglian-egesz-evben/










2013. április 5., péntek

Szeresd önmagad és valóban mindegy, hogy kivel élsz?

Pár hónapja láttam egy filmet, ami a szerelem különféle formáiról és megnyilvánulásairól szólt, három ember történetén keresztül. Főhősünk egy férfi, aki hisz az örök szerelemben, először elveszti a feleségét. Aki bele szeret egy nőbe. Majd újra rátalál a szerelem egy olyan nő "képében", aki évek óta szeretői viszonyban él, megelégeli és bosszúból keres egy facér férfit. Aztán mikor hozzámegy feleségül hősünkhöz a szeretője elhagyja a családját és rájönnek, hogy mégsem tudnak egymás nélkül élni. A férfi szíve ismét darabokra törik, de most már annyira fájdalmas mindez számára, hogy a lelki fájdalom csökkentése végett levágja az egyik ujját. És a szerelem fricskája itt lép be a képbe. A férfi végül abba az orvosnőben találja meg az igaz szerelmet, aki vissza varrja az ujját. :-) 

Az én szívem is többször tört már darabokra és amikor már a párommal éreztem, hogy kezd a kapcsolatunk kifulladni, felmerült bennem is a kép, hogy mi lesz az után, ha újra egyedül maradok? Tudok-e majd újra szeretni? Meg tudom-e majd újra nyitni a szívem egy új férfinak? Valójában ezekre a kérdésekre még így másfél hónap távlatából korai lenne válaszolni. Oda jutottam, amit Maria Zurhorst (pszichológus és párkapcsolati terapeuta) könyvében is olvastam, melynek ez a címe, hogy Szeresd önmagad és mindegy kivel élsz a második kötet pedig a  Szeresd önmagad és készülj örömmel a következő válságra. 
  Amikor benne vagyunk a kapcsolatba, nehéz megfogadni azt a tanácsot, hogy lépj hátra egyet, vagy többet és onnan szemléld a helyzetet, ami valójában van. Én sem tudtam megtenni! De ezért ne hibáztasd magad (mert azt nagyon szeretjük). 
Az írónő is azt javasolja, hogy van, hogy mindkét fél számára az a legjobb megoldás, ha szétválnak egy időre. Én is most, hogy a párom távol van, jobban látom, hogy mi volt az amiben én "hibáztam" vagy futottam le újra ugyanazokat a köröket és mi volt mindebből az ő része, amit ráadásul magamra vettem. Hozzá kell tegyem, ezt mi nők különösen tudjuk és szeretjük művelni. Mármint azt, hogy a világ, a párunk, gyerekünk, szüleink, stb. terhét is a saját vállunkra vesszük. Hétről-hétre találok vissza önmagamhoz és a saját szeretettem és magam felé fordulása által válok egy új emberré. Ez a kulcs. Vissza találni önmagadhoz, nem a régihez, hanem mindazt amit megtanultunk ebből a kapcsolatból tovább emelve a tudatosságunk és megtanulva újra a saját igényeinket magunk felé kommunikálni, törődni önmagunkkal, úgy hogy ne egy másik embertől várjuk el. Hihetetlen és felemelő érzés.

Ha eljön az idő, hogy újra tudunk találkozni a Kedvesünkkel és ezeket meg tudjuk beszélni, talán új lehetőséget kapunk és valóban egy csodás új kapcsolat születhet meg. Ehhez azonban "szükség van arra", hogy ő is szembe nézzen önmagával és az ő felismeréseit bele tudja szőni a megújult kapcsolatba. Azonban fontos, hogy ne várjunk el tőle semmit! Sem azt, hogy megvilágosodjon, sem azt, hogy vissza jöjjön hozzánk, azt meg végkép ne, hogy megváltozzon. Ezeket a lépéseket, neki magától "kell" megtenni, különben nem ért semmit az egymástól távol töltött idő. 

A visszatérés szépen, lágyan és finoman történik, ha megtörténik. Legyünk nagyon kedvesek, megértők és türelmesek önmagunkkal és a párunkkal is. És van úgy, hogy végleg szétválnak az útjaink. Mert mi hiába hoztuk meg a felismeréseket, változunk és változtattunk, ha a társunk még nem tart itt. Egy olyan embernek, aki nem tudja szeretni önmagát, nem látja saját maga nagyszerűségét, és nem szereti az életet, hiába mondjuk mi neki, hogy ő milyen csodás ember, nem fogja elhinni. Ha ő nem látja magát fényesnek, ragyogónak, különlegesnek, mondhatsz neki bármit, nem fog átmenni. Leperegnek a szavak, mint ablakon az esővíz. Én tudom, hogy milyen fájdalmas végig nézni azt, amikor az-az ember, azt akit a legjobban szeretsz a szakadék felé rohan és hiába kiabálod neki, hogy ne tedd ő csak megy. 
A végén már csak a tehetetlen düh munkált bennem, és magamat hibáztattam, amiért nem tudtam megmenteni őt. De mi van akkor, ha nem is kell őt megmenteni? Azt "kell" elfogadnunk, hogy ő most ezt az utat választotta, sőt ezzel tisztában is van. Ilyenkor nincs mit tenni, még ha fáj is, el kell engedni a kezét és megengedni neki, hogy meneteljen azon az úton, amit ő választott. Zárójelben megjegyzem, hogy SENKIT SEM LEHET MEGMENTENI! Még akkor sem, ha azzal próbálod meggyőzni, hogy a következő kapcsolatában, ugyanezt a kupacot viszi magával, ha ő nem változtat!